"Mindabból, amit az alkotó ember történelme során létrehozott, számomra a hidak a legtökéletesebb és legértékesebb művek" – írta évekkel ezelőtt Ivo Andrić jugoszláv író. "Fontosabbak, mint a házak, s szentebbek minden templomnál, mert mindannyiunk közös kincsét képezik. A hidak valamennyiünk részére nélkülözhetetlenek, hisz mindig ott emeltettek, ahol az emberi szükségletek keresztezték egymást; maradandóbbak, mint az épületek, és nem szolgálnak titkos, gonosz célokat." Valóban kevés építményről mondhatjuk el, hogy olyan egyértelmű célszerűség hozta volna létre, mint a hidakat. Az ember már réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt felismerte, (5/2:) hogy sokkal könnyebb átkelnie a sebes sodrású patakon, ha egy kidőlt fa véletlenül keresztben a vízre zuhant. Ez a felismerés arra késztette, hogy maga is fákat döntsön ki, fűrészelt gerendát fektessen keresztbe vagy nagy, lapos kövekkel rakja ki az átjárót. Ezek a kezdetleges építmények voltak az elődei a széles völgyek fölött szinte súlytalanul lebegő autópályahidaknak és a modern függőhidaknak, melyek elegáns ívben feszülnek a folyók és tengeröblök felett. A mai németek ősei, a germánok fatuskókat, rönköket fektettek le a mocsaras vidékeken, így tették járhatóvá a terepet. A német "Brücke" (híd) szó a "Prügel" (tuskó, rönk) kifejezéssel rokon. Közép-Európában elsőként a rómaiak építettek művészien megmunkált fa- és kőhidakat, melyeket "pons" (híd) névvel illettek. Innen ered a francia "pont" és az olasz "ponte" szó. A magyar híd szó indoeurópai eredetű, alán jövevényszó.