A jégvitorlázás születése

Még sportágakkal is előfordul, hogy kényszerhelyzet hozza őket létre. Ilyen a jégvitorlázás, amely Nyugat-Európa egyik legnehezebb időszakában, az ún. kis jégkorszakban született meg annak bizonyítékaként, hogy az emberi leleményesség még a legnehezebb helyzetből is ki tud hozni valami jót. A jégvitorlázás hamar versenysporttá vált.

Mikor volt a kis jégkorszak?

A „kis jégkorszak” elnevezéssel a 13-dik századtól a 19-dik század elejéig tartó időszakot szokták jelölni. Ekkor a hőmérséklet Nyugat-Európában átlagosan 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal volt hűvösebb, mint a későbbiekben. Emellett a gleccserek tömege is megnövekedett. A „kis” jelző pedig azért került be az elnevezésbe, hogy egyértelmű legyen: ez semmiképp sem hasonlítható a földtörténet ún. pleisztocén korszakában lezajlott, nagy lehűléséhez, amikor hosszasan 2-3 °C-os eltérés volt a jellemző.

A kis jégkorszak egyébként az emberiség történetének legjobban megismert klímaváltozása volt, hiszen az időszak tanulmányozásához már jóval több lelet állt rendelkezésre, mint a sokkal régebbi elődénél. A hőmérsékleti változások felméréséhez ekkor már fel tudták használni például az idősebb fák évgyűrűit, a növények pollenjeinek vagy a korabeli szőlőültetvényeknek a maradványait, és a talaj különféle üledékeinek és furatainak korszerű vizsgálatai is hozzájárultak a vizsgálatok pontosításához. Emellett ebből a korból már történeti levéltári források, képek és korabeli műszeres meteorológiai megfigyelések is segítették a kutatásokat.

Abban megegyeznek a tudósok, hogy a kis jégkorszak az éghajlat természetes ingadozásának eredményeként jött létre, amibe a különféle emberi tevékenységek még nem játszottak bele. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor kezdődött, és hogy valóban drámai lehűlést jelentett-e a kis jégkorszak. Az egészen biztos, hogy a Lombok-szigeti Szamalasz tűzhányó szokatlan erejű kitörésének jelentős szerepe volt az akkori klímaváltozásban. A kitörés során, 1257-ben nagy mennyiségű vulkáni hamu került a légkörbe, és ez hosszú időn át nem engedte le a Nap sugarait a Földre. Ugyanakkor ebben az időszakban a Nap aktivitásában is csökkenés állt be (a csillagászok három aktivitási minimumról is tudnak), így a vulkáni aktivitás növekedése mellett a naptevékenység csökkenését is szokták okolni a hosszú lehűlésért, elsősorban Észak-Európában.

Mindezek következtében például Németalföldön 1315-től szinte folyamatosak voltak az esőzések, amelyek miatt rendszeresen tönkrement a termés. 1550 és 1740 között pedig az éghajlat különösen hidegre fordult: a tél már november elején beköszöntött és márciusig rengeteg havat, jegesedést hozott, ami után a nyár sem jelentett igazi fölmelegedést. A leghidegebb időszakot 1586 decembere és 1587 szeptembere között kellett elviselniük az embereknek és az állatoknak. Olykor volt egy kis könnyebbség is: az 1636-os és 1637-es tél például szokatlanul enyhe volt, de azután ismét visszatért a hideg. A kemény telek a Németalföldtől a Magyar Királyságig a vizeket is tartósan befagyasztották. Ám mivel az embereknek nem volt más választásuk, mint alkalmazkodni a helyzethez, most is ezt tették, és igyekeztek kihasználni, amit a jég kínált nekik.

A kis jégkorszak fogalmát gyakran összekötik az egyik leghíresebb flamand festő, id. Pieter Bruegel Vadászok a hóban című, 1565-ben készült festményével. Való igaz: a képen nemcsak a hó, hanem a láthatóan masszívan befagyott víz meglehetősen nagy hangsúlyt kap. (Fotó:Wikipedia)

Befagyott folyók, csatornák, tehetetlen jégtörők

Ha eléggé megvastagszik a jég, az egy időre megnöveli a járható szárazföldi területeket. Így fogták fel a helyzetet a Temze közelében élő angolok is, akik a 17-dik század elejétől rendszeresen tartottak vásárokat a befagyott folyón. Ezzel valamennyire mégis életben tudták tartani a hideg miatt erősen korlátozott kereskedelmet. Hasonló módon gondolkodtak a németalföldiek is, akiknél a csatornákat egy éven belül akár öt hónapon át is jég borította. Ilyenkor mit sem tudtak kezdeni a sok fürge csatornahajóval, amelyek addig a legkülönfélébb terményeket, illetve az ivóvizet szállították. A jégtörők is sorra kudarcot vallottak.

A hollandoknál az 1763-mas év volt a Nagy Fagy éve. Ekkor a csatornákon majdnem fenékig befagyott a víz, és még a leggazdagabb városban, Amszterdamban is rengetegen haltak meg a hideg, az éhség és az ivóvíz hiánya következtében. (Ez utóbbit addig szintén a csatornákon szállították a városba, olyan helyekről, ahol tiszta patakokból, forrásokból nyerték.)

A neves történész, Geert Mak az Amszterdam, egy város életrajza című könyvében (Corvina, 2001) idéz egy korabeli leírást, amely szerint a korcsolyázás szerelmesei is megjelentek a befagyott vízi utakon, ahogy ez a többi városban is történt. Ez adhatta az ötletet a városok vezetőinek, hogy a fából készült csatornahajókat valahogy kapcsolják össze a korcsolyákkal, és kreáljanak belőlük olyan járműveket, amelyekkel mégis ki tudnak futni – nem a vízre, hanem a jégre.

A gondolatot tett követte, és hamarosan megjelentek a csatornákon a speciálisan átalakított hajók. Ezekre alul egy háromszögű vázat szereltek csúcsain egy-egy korcsolyával. A hajótest maga így nem érintkezett a jéggel, viszont könnyen mozoghatott rajta. Mivel azonban evezővel nem lehetett hajtani, árbóc került a közepére, az orrára pedig egy hajlított botkormányt rögzítettek, és már készen is volt a jégvitorlás.

A holland festő, David Vinckboons 1615 körül készült képén vidám nyüzsgésnek látszik a korcsolyázókkal, jégvitorlásokkal és lovas szánokkal tarkított tömeg jelenléte. Ez azonban inkább egy pillanatkép, amelyben a művészi sűrítés a látványnak ezt az egy oldalát teszi hangsúlyossá. A valóságban a hideg telek általában drámaibb helyzetekkel jártak. (Fotó: Wikipedia)

Hogy végül ezek közül hányat használtak valóban áruszállításra, és hányat szórakozásra, arról nem készültek statisztikák, de a találmányból hamarosan egy egész sportág nőtt ki. Az ehhez használt hajókat elsősorban Amerikában igyekeztek továbbfejleszteni. 1790-ben New York államban a befagyott Hudson folyón jelentek meg a jégvitorlások, amelyeken már kicsit változtattak a csúszó felületek elrendezésén: kettőt a hajótest elejére, egyet pedig hátul rögzítettek, és a kormányrúd is háta került. A legfontosabb változtatást azután 1853-tól hajtották végre, amikor az addigi teknő alakú formát a nagyobb sebesség elérése érdekében háromszög alakúvá formálták (ezzel csökkenthették a légellenállást). Emellett a fővitorlát is alacsonyabbra méretezték, majd egy orrvitorlát, és 1879-től gerincet is kaptak a hajótestek. Mindezektől stabilabbakká váltak.

Az 1800-as évek végén Skandináviában, a balti országokban, Oroszországban, Lengyelországban és az Osztrák-Magyar Monarchia területén is megjelent a sportág. Az első magyar jégvitorlást egy angol és egy magyar hajóépítő, John Harris és Gyapai Nándor építette a balatonfüredi műhelyükben, 1888 táján. A hajót a Stefánia Yacht Egylet kikötőjében tették jégre. (Nálunk egyébként jégszánnak is hívták a hajót.) Az egylet főúri tagjai közül különösen gróf Andrássy Géza jeleskedett a sebességi rekordok elérésében: ő a Balatonfüred–Siófok távot 11 perc alatt tette meg. Hivatalosan azonban nem rendeztek versenyeket a jégvitorlázóknak, ez csak később, 1937-től vált rendszerré. A rekordok megdöntésére azonban sokan törekedtek, és a gróf teljesítményét is hamar felülmúlták. Így például Heinrich Tibor is, aki később több versenyt megnyert. A háborúk során a jégvitorlások többsége elpusztult, de a hatvanas években ismét felelevenítették a sportot. Vándordíjat is alapítottak, a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal és az IBUSZ szervezésében. A mi éghajlatunk azonban nem a legmegfelelőbb ehhez, és már akkor is előfordult – például 1964-ben –, hogy a rossz jégviszonyok miatt elmaradt a verseny. Ausztriában, Németországban, Csehországban, Lengyelországban, több északi országban és az USA-ban azonban még ma is sokan gyakorolják ezt a sportot, amelynek több osztályban is szerveznek versenyeket. Ezeken pedig már a legkorszerűbb anyagok és technikák felhasználásával megépített hajókat láthatjuk.

Lévai Júlia

Érdekes volt ez a cikk? Ajánljuk a témához kapcsolódó könyveinket a Mi MICSODA sorozatban:
Mi MICSODA Éghajlat – Változó klíma
Mi MICSODA Az időjárás – Felhőátvonulás és napsütés
Mi MICSODA Hajók – A tutajtól az óceánjáróig