Amikor a puskák beleszólnak a zenetörténetbe I.

A zongoraművek többsége két kézre íródott, de van pár kivétel. Miért születtek vajon az egykezes zongoradarabok, és mi köze mindehhez gróf Zichy Gézának?

A zongoraműveket eredendően két kézre írják, hiszen így lehet a legjobban kihasználni egyfelől a hangszer nagy hangterjedelmét és hangszínei gazdagságát, másfelől a két kéz összjátékából, illetve váltogatásából adódó technikai lehetőségeket is. Ugyanakkor több olyan zongoradarab is létezik, amelyet egy kézre – konkrétan a bal kézre – írtak, mint amilyen például Ravel népszerű és sokak által jól ismert D-dúr zongoraversenye is. Talán nem nehéz kitalálni, hogy az egykezes zongoradarabokra olyankor van szükség, amikor egy zongorista elveszíti az egyik karját.

Amikor az akaraterő erényt tud kreálni a hátrányokból

Két olyan neves művészről tudunk, aki egy-egy végzetes lövés miatt veszítette el a karját, de nem adta fel a hivatását, és a továbbiakban egy kézzel játszott. Az egyik a magyar Zichy Géza, a másik pedig az osztrák Paul Wittgenstein volt. Közös bennük, hogy játékuk az egykezességük ellenére is teljes értékű művészi teljesítmény maradt.

Wittgensteinnel szemben azonban Zichy nem várta meg, hogy mások írjanak neki az állapotához illeszkedő műveket, ő maga volt az, aki ezt a feladatot elvégezte. Ez pedig azért történt így, mert az átlagosnál jóval sokoldalúbb tehetségként már gyerekkorától zeneszerzőnek is készült.

A Zichy (ejtsd: zicsi) család az egyik legjelentősebb magyarországi főúri, illetve köznemesi família volt, amelynek több, kiemelkedő személyiségét is számon tartjuk, köztük pl. a festő Zichy Mihályt is. (A teljes családról részletesen itt olvashatsz.)

Zichy Géza a család egyik Zemplén megyei községben, Sztárán született, Sztáray Mária Johanna és Zichy Lipót negyedik gyermekeként, 1849 júliusában. Későbbi pályaválasztására az édesanyja volt a legnagyobb hatással, aki a leírások szerint művészi szinten zongorázott és énekelt. Feltehetően csak azért nem válhatott hivatásos művésszé, mert ezt a kor viszonyai egy nőnek a legritkább esetben engedték meg.

Otthonukban folyamatosan szólt a zongora, és ez kezdettől lekötötte a legkisebb fiú érdeklődését. Még alig érte fel a hangszert, amikor már az volt a legkedvesebb játéka, ha dallamokat hívott elő belőle a billentyűk ütögetésével. De mivel szemmel láthatóan, pontosabban füllel hallhatóan volt ehhez tehetsége, hamarosan tanárt is fogadtak mellé, így ötéves korától rendszeres oktatást kapott.

A Vasárnapi Újság ezzel a képpel emlékezett meg Zichy és Liszt Ferenc barátságáról, az akkor már halott Liszt századik születésnapján, 1911. október 22-dikén. Ez is jelzi, hogy a múlt század elején Zichy Gézát a legkiemelkedőbb művészek közt tartották számon. (Kép forrása: Wikipedia)

Mint később az önéletrajzában leírta (Aus meinem Leben – magyarul: Az életemről –, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1920.), akkori tanára az apja egyik kérdésére ezt a választ adta a lehetőségeiről: „A jobbkeze rendkívül ügyes, de a balból soha nem lesz semmi”. Ez azonban pusztán annyit bizonyított, hogy egy tanárnak sosem érdemes egy kisgyerekről ilyen kategorikus ítéletet mondani, hiszen Zichy Géza későbbi pályája ennek a lehető legfényesebb cáfolatát adta. Szerencsére tanárának ez a jóslata nem befolyásolta a szülők hozzáállását, ezért amikor később, egy jelentős örökség jóvoltából Pozsonyba költöztek, ott a legjobb zeneiskolába íratták be.

A Zichy-ház életében nemcsak a művészet és a kultúra, de a vadászat is fontos szerepet töltött be, így nyaranként a fiatal Géza is rendszeresen részt vett az apja által vezetett erdei vadászatokon. Egy alkalommal, 1863-ban azonban végzetes baleset érte: miközben le akarta venni a szekere hátsó üléséről a puskáját, az egyik szekérhúzó szamár hirtelen ugrott egyet, amitől a fegyver kakasa beleakadt az ülésbe, felhúzódott, majd a puska magától elsült, és eltalálta a fiú jobb karját. Szerencsére egy velük utazó, tapasztalt katonatiszt azonnal elszorította az ütőerét, amivel megakadályozta, hogy elvérezzen, és ezzel megmentette az életét. A karját azonban nem lehetett megmenteni. Miután beszállították a közeli kórházba, ott már csak amputálni tudták. (A továbbiakat itt olvashatod el.)

Zichy Géza mindezek ellenére nem hagyta el magát, és folyamatosan tréningeztette, mozgatta, tornásztatta a megmaradt kezét, amely így fokozatosan egyre ügyesebbé is vált. Ennek részleteit így írta le: „Bezártam az ajtómat és felöltöztem, egyedül. Az ajtókilincs, a bútorok, lábam, fogaim mind segítségül szolgáltak. Az ebédnél nem ettem olyan ételből, amelyet magam nem tudtam felvágni, miközben a legcsekélyebb szolgálatot sem fogadtam el. Ma már almát hámozok, magam vágom le a körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyes fogatot hajtok, golyóval, söréttel jó vadász vagyok, sőt, kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan.”

Mindezek mellett a vívóleckéit is folytatta, miközben továbbra is a zongorázás, illetve a zeneszerzés volt a számára a legfontosabb. Kitartóan gyakorolta, hogy miként lehet a bal hüvelykujjával helyettesíteni a jobb kezét, vagyis azokat a hangokat lejátszani, amelyeket eredetileg a jobb kéz szólamának írtak. Eközben tudatosította is, hogy mi ennek a technikának a lényege, így azt mások számára is érthetővé tette.

1866-ra Zichy olyan magas szintre fejlesztette fel a játékát, hogy már nyugodtan kiállhatott a közönség elé is. Első fellépése a pozsonyi Vigadó nagytermében volt, ahol a korabeli neves szerzők művei mellett egy saját szerzeményét, a Magyar táncokat is eljátszotta. Játékával elsöprő sikert aratott: a kor beszámolói szerint szinte csodát művelt, és a legnehezebb részeket is könnyedén megoldotta.

1871. szeptember 10-én Zichy Géza Budapesten összeházasodott Karátsonyi Melániával. Hat gyerekük született, akiknek otthoni életéhez ugyanolyan természetességgel tartozott hozzá a zongora, ahogyan egykor az apjukéhoz is. (Kép forrása: Wikipedia)

Ugyanebben az évben érettségizett, majd apja kívánságára a pozsonyi jogi egyetemre iratkozott be. Eközben természetesen a zenei tanulmányait is ugyanolyan intenzitással folytatta, majd további fellépései is voltak: 1867-ben Pesten és Ischlben ismét nagy sikert aratott a zongorajátékával.

Miután megszerezte a jogi diplomát, Pesten állt szolgálatba, először Eötvös József közoktatási miniszterelnöki irodájában, majd annak halála után a belügyminisztériumban. Ezután ismerkedett meg a kor egyik legnagyobb zeneszerzőjével, Liszt Ferenccel, aki nemcsak a zongoratechnikája továbbfejlesztésében, hanem a zeneszerzői munkájában is segítette. Ennek is köszönhető, hogy végül Zichy maga számos, bal kézre írt etűddel gazdagította a zeneirodalmat, és segítette mindazokat, akik hozzá hasonló helyzetbe kerültek.

Zongorajátékát olyan magas szintre fejlesztette, hogy azt mondták róla: „fél keze van, de négykezest játszik vele”. Több koncertjén pedig nem akarták elhinni, hogy ugyanolyan, szabványos zongorán játszik, mint mások: azt feltételezték, hogy valami szerkezeti turpisság is van amögött, hogy ha becsukott szemmel hallgatják, eszükbe nem jutna, hogy most egy félkezű embert hallgatnak.

Zichy már pályája elején megfogadta, hogy ha sikeres koncertzongorista lesz belőle, minden abból származó bevételét jótékonyságra fordítja, és ezt a fogadalmát be is tartotta. Nem csoda, hogy élete során mindenütt nagy megbecsülést kapott. Mivel írással is foglalkozott, nemcsak zenei, hanem irodalmi, és emellett politikai téren is nagyra értékelték a tevékenységét. Amikor 1924-ben meghalt, az elismert színműírót, zeneszerző-operaszerzőt, zongoraművészt, és a Nemzeti Zenede alapítóját is siratták. Nevét Budapesten egy utca, Hajdúszoboszlón pedig egy zeneiskola viseli.

Az 1980-as években a zenetudomány ismét felfedezte őt: a zenetörténész Theodore Edel egy teljes fejezetet szentelt Zichynek az egykezes zenedarabokról írt könyvében. 2016-ban a brazil zongorista és zeneszerző, Artur Cimirro (szül. 1984) az Acte Préalable kiadó számára az összes művét CD-re játszotta. Az egy kézzel született brit zongoraművész, Nicholas McCarthy pedig rendszeresen játszik Zichy-műveket a koncertjein.

Lévai Júlia

A másik neves egykezű zongoraművész, Paul Wittgenstein történetét a következő cikkben olvashatják.