Érdekességek az evőpálcikákról

Amióta Európában is népszerű lett a kínai, illetve általában a távol-keleti konyha, megismerkedhettünk az evőpálcikákkal is. Talán meglepő, de a Földön éppen annyian esznek pálcikával, mint ahányan késsel-villával: az emberiség 30-30 százaléka. A legtöbben pedig kézzel esznek.

Mikor és hogyan született meg az evőpálcika?

Régen az ember a főzéshez és az evéshez is a természetet hívta segítségül: faágakat gyűjtött, és azokkal kavargatta az ételt. Ez Kínában is így volt nagyjából az i.e. 3-dik évszázadig. Az i. e. 4-5-dik század körül azonban hirtelen nagyon megugrott a lakosság száma. Nagy valószínűséggel ennek köszönhető az evőpálcika megszületése is. (Erről még többet olvashatsz a Telex cikkében.)

Mivel a népesség megnövekedése miatt kevesebb étel jutott egy embernek és emellett a tüzelőanyagokkal is spórolni kellett, kitalálták, hogy apróbbra vágják a húst, hiszen az ettől hamarabb megpuhul vagy megsül, és ráadásul kicsit könnyebb is többfelé elosztani, mintha egyben maradna. A falatnyi húsdarabokat viszont nehezebb volt az akkorra már megszokott késekre felszúrni, így jobb módszert kellett kitalálni az evéshez.

Mindezt az is befolyásolta, hogy Konfuciusz (i. e. 551–479) tanításainak is köszönhetően, a késről úgy tartották, hogy mivel késsel ölni lehet, ezért a nemesség és becsületesség eszményeit követő ember lehetőleg távol tartja magát a késnek még a látványától is. Ezért az asztalnál igyekeztek elkerülni a kést, amihez az apróra vágott húshoz már valóban nem is volt szükség.

A Wikipedia szócikkének egyik ábráján a legjellemzőbb pálcikaféléket látjuk. Fentről lefelé: műanyag pálcika Tajvanról, porcelán pálcika Kínából, bambusz pálcika Tibetből, pálmafa pálcika Indonéziából, fém pálcika Koreából, (egy fém kiskanál, az arányok érzékeltetésére), japán házaspár két pálcikája, japán gyerekpálcika, és eldobható bambusz pálcika. A felül lévő, 30 cm-es vonalzó pedig megmutatja a méreteket. (Kép: FiveRings az angol Wikipédia projektből)

Így alakult, hogy az addig kavarásra használt ágak kisebb darabjait használták az asztalnál is. Mi több: meg is faragták, hogy kifejezetten a húsok felszúrására legyenek alkalmasak. Az ügyesebbje pedig hamar arra is rájött, hogy ha két pálcikát tesz egymás mellé – egy hosszabbat és egy picivel rövidebbet –, akkor a kettőt együtt fogóként tudja használni, hogy biztonságosan eljuttassa a szájáig az ételt.

Így született meg tehát az evőpálcika, amely annyira elterjedt, hogy az 5-dik századra már nemcsak egész Kínában, hanem Japánban, Vietnámban és Koreában, és minden olyan régióban, ahol erős volt a kínai befolyás, ezt használták az evéshez.

A kezdeti időszakban az evőpálcikának zhu volt a neve. Később azonban, az i. u. 6. és a 7-dik század idején, amikor a kínaiak egyre többet hajóztak a tengereken, a zhu írásjegy a horgonyzás műszavává is vált, és ez széles körben meghonosodott. Emiatt viszont zavaró lett volna, ha a pálcikának is ez marad a neve, ezért megváltoztatták, és kuaizinek nevezték el. Ez a név rövidült le azután a ma is ismert kua szóra.

Miből készültek később a pálcikák?

Idővel egyéb anyagokból, például fémből is készítettek evőpálcikát. A Sang-dinasztia egykori fővárosa, Jinhszü területén például hat darab, 26 centiméteres bronzpálcikát találtak, amelyek i. e. 1200 körül készülhettek. A felsőbb társadalmi osztályok háztartásaiban emellett voltak csontból, jáde kőből és nemesfémből gyártott evőpálcikák is. Az utóbbiak közül a Tang-dinasztia idején kiemelkedtek az ezüstpálcák. Ezekről akkoriban azt gondolták, hogy kiválóan jelzik, ha az étel fogyasztóját valaki meg akarná mérgezni, mert az ezüst elszínezi a méreggel kevert ételt. Ez azonban csak hiedelem volt, így később ennél az evőeszköznél már kevésbé favorizálták az ezüstöt. 

Az evőpálcikák többsége az Ázsiában gyakori és jól hasítható bambuszból készült, ami egyúttal a tömeges gyártását is biztosította. Mára azonban ez már súlyos környezetvédelmi problémákat is okoz, hiszen a bambusztelepek jelentős fogyatkozásával is jár. (Az NBC egy 2006-os jelentése szerint Kínában kb. 45 milliárd fapálcikát gyártottak, amihez hatalmas erdőségeket kellett kiirtani. Az ország evőpálcika-ipara a legnagyobb mennyiségben ma is bambuszt, nyírfát és fenyőfát használ fel a gyártáshoz.)

A pálcika használatát egyébként elsőként egy híressé vált portugál gyógyszerész, Tomé Pires írta le, aki közvetlenül a portugál hódítás után, 1512 és 1515 között a malajziai Malaccába költözött. Az európaiak ebben az időszakban jártak először Délkelet-Ázsiában, és jó néhány szokásra rácsodálkoztak a meghódított területeken. Tomé Pires a Suma Oriental című művében összegezte mindazt, ami felkeltette az érdeklődését, így arról is részletesen írt, hogy hogyan használják itt az emberek a pálcikákat.

Miért nem terjedt el Európában is a pálcika használata?

Az evőpálcika éppenséggel Európában is elterjedhetett volna, hiszen sokáig itt is a kés volt az evőeszköztár legmeghatározóbb darabja, és – ha csak nem kézzel nyúltak érte – szintén ennek hegyére tűzve vették ki a szilárdabb falatokat. Egyébként a kés mellett a villa és a kanál csak a 17-dik században jelent meg, és akkor is jórészt csak az előkelő európai családok terített asztalánál lehetett látni ezeket. A felszúráshoz alkalmas villa még ennél is hosszabb ideig váratott magára: ezt több évszázadon át kizárólag Itáliában használták.

Európában nem késztette semmi az embereket arra, hogy az evőpálcikákért nyúljanak, amelynek hírét pedig már ismerhették az utazók vagy gyarmatosítók leírásaiból. Jóval férfiasabbnak tartották azt, hogy kézzel ragadják meg az ételt.

Olyannyira, hogy már a villával való evést is sokan nevetségesnek, vicces pipiskedésnek tartották. Arról nem is beszélve, hogy a középkorban a villát az ördög jelképének tartották, és már csak ezért is ódzkodtak tőle. Érdekes tény, hogy még maga Mátyás király sem volt hajlandó villával enni. Pedig második felesége, Aragóniai Beatrix mindent megtett a korszerűbb evőeszköz meghonosításáért. Hogy megőrizhesse az otthoni szokásait, házasságkötésük után Nápolyból hozatott villákat a visegrádi palotába. Ám mivel akkor a tudomány még nem segíthette őt azzal, hogy a kezünkön lévő kórokozókról és azok lehetséges hatásairól is kínált volna érveket a másik fél meggyőzéséhez, a beszámolók szerint Beatrix hiába próbálta rábeszélni a férjét: Mátyás ragaszkodott hozzá, hogy a szilárd ételeket a puszta kezével vegye ki a tálból.

Egy azonban biztos: ha Mátyás királynak még nem is volt kedves a villa, mégiscsak az terjedt el a mi vidékünkön, és nem az evőpálcika. Ma viszont már nincs különösebb akadálya annak, hogy aki pálcikával szeretne enni, azzal egyen. Elsőre talán nem könnyű, de megéri próbálkozni. Nemcsak a higiéné miatt hasznos eszköz, hanem azért is, mert amikor ezekkel eszünk, olyankor harminc ízületet is megmozgatunk, és ez kedvezően hat az izmok és inak beidegződéseire. Aki tehát nemcsak a mindennapi tornájával vagy jógájával akarja karban tartani magát, annak érdemes olykor a pálcikás evést is gyakorolni.

Lévai Júlia