Menj a víz alá! – 2.

https://www.tessloff-babilon.hu/menj-a-viz-ala----2- búvárkodás, technika, tenger, tudomány

Sorozatunk első részében elmondtuk, miért akar az ember lemenni a víz alá, hogy ott milyen veszélyek fenyegetik, és mit kell megoldania, ha huzamosabb ideig lenn akar tartózkodni. Most a víz alatti mozgás legfontosabb kellékéről, a búvárfelszerelésről lesz szó.

Ki tervezte az első búvárruhát?

  Menj a víz alá!
A Leonardo tervezte, hártyás kesztyű jelentősen megnöveli a felületet, ám a szokásosnál több izomerőt is kíván.

Természetesen a reneszánsz legsokoldalúbb művésze, Leonardo da Vinci volt az első, akinek eszébe jutott a búvárruha lehetősége. A művész az 1500-as évek elején Milánóba költözött, ahol akkor már kétszáz éve működött egy kiváló csatorna- és gátrendszer (mint tudjuk, elődeik, a Római Birodalom mérnökei igen magas szintre fejlesztették a városi vízhálózatokat). Leonardo azonban rögtön meglátta a rendszer hiányosságait is. És mivel olyan ember volt, akit mindennél jobban izgatták a dolgok működéséből adódó feladatok, azonnal nekilátott, hogy zsiliprendszerré fejlessze a csatornarendszert.

Meg is oldotta a zsilipkapukon alkalmazható nyíló-záródó mechanizmust, vagyis a felülről irányítható tolóajtó alkalmazását, de még a meder kotrását végző szerkezetet is kitalálta. És ha már a vízzel foglalkozott, az is rögtön eszébe jutott, hogy hiszen az embernek a víz alatt is lehet hosszabb időt igénylő dolga: például elromolhat valami a zsiliprendszerben, amit csak emberi kézzel lehet megjavítani.

Igaz, gondolatban nem ment le rögtön a víz alá, hiszen első lépésként egy vízen járásra alkalmas szerkezeten, illetve a kéz felületének megnagyobbítására használható kesztyűn gondolkodott. A „vízenjáró” lényegében a szörfdeszka előde volt, csak azt mindkét lábra csatolva képzelte el, és két, síbothoz hasonló rúddal kiegészítve. A kesztyű pedig – nagyon is logikusan – a madarak hártyás lábát utánozta, hogy aki a kezéhez kötözi, az sokkal gyorsabban tudjon „leevezni” vele a víz mélyére, mint puszta kézzel. Eszébe jutott a nádszálakból álló légzőfelszerelés is, míg végül nekilátott a búvárruha megtervezésének.

Ez bőrből készült, és egy nehéz kabátból, nadrágból, valamint üveglencsékkel felszerelt maszkból állt, akár egy mai felszerelés. A kabátra egy speciális bugyrot is tervezett, egy kis mennyiségű tartaléklevegő tárolásához. A bugyrot vasgyűrűk vették körül, hogy a víz nyomása ne préselje ki belőle a levegőt. Emellett külön zsákocskát tervezett az esetleg kikívánkozó vizeletnek is. További, külön bőrzsákot tervezett ahhoz, hogy a búvár beállíthassa a merülési mélységét, attól függően, hogy induláskor mennyi levegőt engedett a légzsákba. A felszereléshez egy kötél is tartozott, egy üreges szarvval. Ha a búvár föl akart menni, levágta a szarvat, amitől az fölpattant a víz felszínére, mire a többiek a kötéllel felhúzták őt.

Hogyan alakultak ki a modern búvárruhák?

Leonardo elgondolását – talán az anyagok tökéletlensége miatt – a maga korában még senki sem tartotta használhatónak, s így egy ideig merőben más formákkal próbálkoztak. Mindenki, aki a víz alatti tartózkodás lehetőségein gondolkodott, valamiféle nagyobb, védőbb jellegű, közös burát próbált kialakítani, a víz alá merülő emberek köré.

Menj a víz alá!
A híres, londoni csillagász, Edmond Halley (1656-1742) tervezte meg az első, levegő frissítésű búvárharangot.

A különféle tervek és meglehetősen képtelen szerkezetek után a 16. század második felében végre megjelent egy használható konstrukció is: a nyitott szájú búvárharang.

Ez fémből készült, és a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízbe, így a belső terében csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Az első búvárharangról 1531-ből maradt fenn írás, és ettől kezdve valószínűleg rendszeresen alkalmazták ezt az eszközt. Az 1680-as években az amerikai William Phipps már olyan búvárharangrendszert tervezett, amelyben egy nagyobb anyahenger és egy kisebb leányhenger is volt – ez utóbbi a tartalék levegőt biztosította.

1690-ben Edmund Halley angol csillagászt az égbolt vizsgálatáról a vizek felé fordította a tekintetét, és egy még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett: búvárharangját kisebb hengerekkel, afféle levegővel töltött vödrökkel kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés lesüllyedt a víz fenekére, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb nyomás a friss levegőt a központi búvárharangba áramoltatta. Halley négy ember segítségével maga mutatta be búváreszközének hatékonyságát, és másfél óráig maradt a Temzében, 18 méter mélyen.

A 18. századtól kezdve azután a továbbfejlesztett búvárharangok egyre inkább kezdtek hasonlítani a későbbi búvárruhákhoz. 1715-ben például egy angol feltaláló, John Lethbridge olyan "merülő burkot" fejlesztett ki, amelynek már üvegből készült kémlelőnyílás is volt, emellett két, kiálló kabátujjszerű nyúlvány, amelybe a búvár bedughatta a karját, és így könnyebben manipulálhatott a víz alatt. A készüléket hajóról eresztették le, és búvárharangként süllyesztették a megfelelő helyre. Ezzel az eszközzel Lethbridge több hajóroncsból is ügyesen ki tudott emelni különféle tárgyakat.

Mindezzel azonban még nem volt megoldva sem a könnyű helyváltoztatás, sem a keszonbetegség kikerülése. Ugyanakkor az emberek egyre jobban vágytak arra, hogy lemerüljenek a víz alá, hiszen a megnövekedett hajóforgalom révén sajnos az elsüllyedt hajók száma is gyarapodott, s a telhetetlenség sokakat arra késztetett, hogy ne hagyják veszni a víz mélyén heverő kincseket, sőt jó üzletet csináljanak azok felhozatalából. Az igazi búvárruha ötletéhez azonban még így is kerülő úton jutott el az emberiség.

Mi közük a tűzoltóknak a búvárokhoz?

Az 1820-as évek elején a tűz jelentős problémákat okozott a nagyobb városokban, s a tűzoltók életének védelme is komoly kihívást jelentett. Ezért többen is azzal foglalkoztak, hogy milyen védőfelszereléssel lehetne megóvni a tűzoltókat, elsősorban a füstmérgezéstől.

1823-ban két testvérnek, a mentési eljárásokkal foglalkozó John és Charles Deane-nek sikerült egy fejre szerelhető, füstmentes szerkezetet kialakítania. Ebben nem volt nehéz meglátni a búvárok levegőhöz juttatásának lehetőségét, így a következő évben a testvérek ennek kifejlesztésén dolgoztak. Amit igazából meg kellett oldaniuk, az a levegőt be- és elvezető csövek rendszere és biztonsága volt. A Deane féle nyitott búvárruhánál a nehéz öltözékhez csatlakozó sisaknál egy hajlékony tömlő vezette be a levegőt a felszíni levegőforrástól, a kilélegzett gáz pedig a sisak széle alatt távozott. Amíg a búvárvízhatlan öltözék legyen.

Menj a víz alá!
A búvárokat olykor békaembereknek is hívják. A leghíresebb magyar békaember Rádai Ödön volt, aki 1954-ben merült le először oxigénes készülékkel, és 1955 nyarán készítette első, víz alatti fényképeit. Felszereléseit a Dorog és Esztergom-kertváros határában lévő Palatínus-tóban, a Búvármúzeumban lehet látni.

Ez már napjaink felszíni levegőellátású, szabványos mélytengeri búvárruháinak előfutára volt. Az igazi megoldást azonban az jelentette, amikor a búvárok a felszíntől függetlenül tudtak levegőt használni a mélyben. Az áttörést az jelentette, amikor a múlt század harmincas éveiben megjelentek az első, sűrített levegőt tartalmazó palackok, amelyeket a búvárok a hátukon vittek le. függőleges helyzetben maradt, addig tökéletesen működött a rendszer.

Csakhogy egy búvár nem tud mindig függőlegesen megmaradni a vízben, és ha megbillent vagy fejjel lefelé kezdett süllyedni, a sisak megtelt vízzel, ő pedig veszélybe került.

Egy másik mérnök, Siebe úgy fejlesztette tovább a Deane-féle búvárruhát, hogy a gömbsisak gallérjához derékig érő, vízhatlan kabátot erősített, és ezzel vezette el biztos utakon a levegőt. Ez azonban még mindig nem volt tökéletes megoldás. A biztonságos sisak végül 1840-ben született meg, amikor Siebe szelepet alkalmazott az öltözékhez. Ez egyúttal azt is lehetővé tette, hogy ne kelljen rést hagyni a búvárruhán a csöveknek. A sűrített levegős palackhoz egy nyomáscsökkentőt is kellett alkalmazni. A szelepet és az azon áramló levegőt a búvár a kezével szabályozhatta.

A szerkezetet később folyamatosan fejlesztették és finomították, míg a harmincas évek elejére tömegek számára is hozzáférhetővé vált. 1934-ben megalakult az első búvárklub, és attól kezdve emberek sokasága merülhetett le biztonsággal a tengerekbe.

(Sorozatunk következő részében a tengeralattjárókról lesz szó.)


Lévai Júlia

 


Címkék:

állatkert  állatok  Antarktisz  Ausztrália  autó  baktérium  barlangok  betegség  Biblia  Budapest  buddhizmus  bútorok  búvárkodás  cidrimókus  denevér  díj  dory  édesség  éghajlat  egyensúly  egyház  egyiptom  elefánt  elektromosság  emberi test  emlős  építmények  Északi-sark  etimológia  eukaliptusz  fejlesztés  félelem  felfedezés  finommotorika  fizika  Föld  főzés  gyógyítás  gyógyszertár  háború  hajózás  halak  halál  halmazállapot  hideg  hiszti  hogyan működik  hőmérő  hüllők  időjárás  időszámítás  infrahangok  interjú  internet  iránytű  irodalom  iskolaérettség  iskolakezdés  játék  jelrendszer  kalóz  kapitalizmus  karácsony  karantén  kémia  kereskedelem  kétéltűek  Kína  klímaváltozás  koala  kommunikáció  kórház  koronavírus  közlekedés  Krisztus  kultúra  kultúrtörténet  léghajó  leguán  légzés  LOGICO  madarak  magasság  mágnes  mese  meteorológia  Mi MICSODA  mikroszkóp  mitológia  mítoszok  Nikola Tesla  Nobel-díj  növények  nyomozás  óceán  ókor  olimpia  olvasás  Oroszország  orvoslás  öltözködés  őskor  pedagógus  pszichológus  pulzus  rajz  rák  receptek  régészet  repülés  robot  rovarok  sárkány  sejtek  sport  szellemek  szépség  szerzetesrendek  szimbólum  táplálkozás  távíró  technika  tél  tenger  terhesség  természet  természeti jelenségek  természeti katasztrófák  természettudomány  teszt  tobzoska  történelem  tudomány  tüntetés  újkor  ultrahang  ünnep  vadnyugat  vallás  Városliget  vasút  védőoltás  vidámpark  vidra  világűr  vírus  víz  vulkán  zarf