A jégvitorlázás születése

éghajlat, hajózás, sport

Még sportágakkal is előfordul, hogy kényszerhelyzet hozza őket létre. Ilyen a jégvitorlázás, amely Nyugat-Európa egyik legnehezebb időszakában, az ún. kis jégkorszakban született meg annak bizonyítékaként, hogy az emberi leleményesség még a legnehezebb helyzetből is ki tud hozni valami jót. A jégvitorlázás hamar versenysporttá vált.

Mikor volt a kis jégkorszak?

A „kis jégkorszak” elnevezéssel a 13-dik századtól a 19-dik század elejéig tartó időszakot szokták jelölni. Ekkor a hőmérséklet Nyugat-Európában átlagosan 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal volt hűvösebb, mint a későbbiekben. Emellett a gleccserek tömege is megnövekedett. A „kis” jelző pedig azért került be az elnevezésbe, hogy egyértelmű legyen: ez semmiképp sem hasonlítható a földtörténet ún. pleisztocén korszakában lezajlott, nagy lehűléséhez, amikor hosszasan 2-3 °C-os eltérés volt a jellemző.

A kis jégkorszak egyébként az emberiség történetének legjobban megismert klímaváltozása volt, hiszen az időszak tanulmányozásához már jóval több lelet állt rendelkezésre, mint a sokkal régebbi elődénél. A hőmérsékleti változások felméréséhez ekkor már fel tudták használni például az idősebb fák évgyűrűit, a növények pollenjeinek vagy a korabeli szőlőültetvényeknek a maradványait, és a talaj különféle üledékeinek és furatainak korszerű vizsgálatai is hozzájárultak a vizsgálatok pontosításához. Emellett ebből a korból már történeti levéltári források, képek és korabeli műszeres meteorológiai megfigyelések is segítették a kutatásokat.

Abban megegyeznek a tudósok, hogy a kis jégkorszak az éghajlat természetes ingadozásának eredményeként jött létre, amibe a különféle emberi tevékenységek még nem játszottak bele. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor kezdődött, és hogy valóban drámai lehűlést jelentett-e a kis jégkorszak. Az egészen biztos, hogy a Lombok-szigeti Szamalasz tűzhányó szokatlan erejű kitörésének jelentős szerepe volt az akkori klímaváltozásban. A kitörés során, 1257-ben nagy mennyiségű vulkáni hamu került a légkörbe, és ez hosszú időn át nem engedte le a Nap sugarait a Földre. Ugyanakkor ebben az időszakban a Nap aktivitásában is csökkenés állt be (a csillagászok három aktivitási minimumról is tudnak), így a vulkáni aktivitás növekedése mellett a naptevékenység csökkenését is szokták okolni a hosszú lehűlésért, elsősorban Észak-Európában.

Mindezek következtében például Németalföldön 1315-től szinte folyamatosak voltak az esőzések, amelyek miatt rendszeresen tönkrement a termés. 1550 és 1740 között pedig az éghajlat különösen hidegre fordult: a tél már november elején beköszöntött és márciusig rengeteg havat, jegesedést hozott, ami után a nyár sem jelentett igazi fölmelegedést. A leghidegebb időszakot 1586 decembere és 1587 szeptembere között kellett elviselniük az embereknek és az állatoknak. Olykor volt egy kis könnyebbség is: az 1636-os és 1637-es tél például szokatlanul enyhe volt, de azután ismét visszatért a hideg. A kemény telek a Németalföldtől a Magyar Királyságig a vizeket is tartósan befagyasztották. Ám mivel az embereknek nem volt más választásuk, mint alkalmazkodni a helyzethez, most is ezt tették, és igyekeztek kihasználni, amit a jég kínált nekik.

Vadászok a hóban
A kis jégkorszak fogalmát gyakran összekötik az egyik leghíresebb flamand festő, id. Pieter Bruegel Vadászok a hóban című, 1565-ben készült festményével. Való igaz: a képen nemcsak a hó, hanem a láthatóan masszívan befagyott víz meglehetősen nagy hangsúlyt kap. (Fotó:Wikipedia)

 

Befagyott folyók, csatornák, tehetetlen jégtörők

Ha eléggé megvastagszik a jég, az egy időre megnöveli a járható szárazföldi területeket. Így fogták fel a helyzetet a Temze közelében élő angolok is, akik a 17-dik század elejétől rendszeresen tartottak vásárokat a befagyott folyón. Ezzel valamennyire mégis életben tudták tartani a hideg miatt erősen korlátozott kereskedelmet. Hasonló módon gondolkodtak a németalföldiek is, akiknél a csatornákat egy éven belül akár öt hónapon át is jég borította. Ilyenkor mit sem tudtak kezdeni a sok fürge csatornahajóval, amelyek addig a legkülönfélébb terményeket, illetve az ivóvizet szállították. A jégtörők is sorra kudarcot vallottak.

A hollandoknál az 1763-mas év volt a Nagy Fagy éve. Ekkor a csatornákon majdnem fenékig befagyott a víz, és még a leggazdagabb városban, Amszterdamban is rengetegen haltak meg a hideg, az éhség és az ivóvíz hiánya következtében. (Ez utóbbit addig szintén a csatornákon szállították a városba, olyan helyekről, ahol tiszta patakokból, forrásokból nyerték.)

A neves történész, Geert Mak az Amszterdam, egy város életrajza című könyvében (Corvina, 2001) idéz egy korabeli leírást, amely szerint a korcsolyázás szerelmesei is megjelentek a befagyott vízi utakon, ahogy ez a többi városban is történt. Ez adhatta az ötletet a városok vezetőinek, hogy a fából készült csatornahajókat valahogy kapcsolják össze a korcsolyákkal, és kreáljanak belőlük olyan járműveket, amelyekkel mégis ki tudnak futni – nem a vízre, hanem a jégre.

A gondolatot tett követte, és hamarosan megjelentek a csatornákon a speciálisan átalakított hajók. Ezekre alul egy háromszögű vázat szereltek csúcsain egy-egy korcsolyával. A hajótest maga így nem érintkezett a jéggel, viszont könnyen mozoghatott rajta. Mivel azonban evezővel nem lehetett hajtani, árbóc került a közepére, az orrára pedig egy hajlított botkormányt rögzítettek, és már készen is volt a jégvitorlás.

Korcsolyások és egy jégvitorlás
A holland festő, David Vinckboons 1615 körül készült képén vidám nyüzsgésnek látszik a korcsolyázókkal, jégvitorlásokkal és lovas szánokkal tarkított tömeg jelenléte. Ez azonban inkább egy pillanatkép, amelyben a művészi sűrítés a látványnak ezt az egy oldalát teszi hangsúlyossá. A valóságban a hideg telek általában drámaibb helyzetekkel jártak. (Fotó: Wikipedia)

 

Hogy végül ezek közül hányat használtak valóban áruszállításra, és hányat szórakozásra, arról nem készültek statisztikák, de a találmányból hamarosan egy egész sportág nőtt ki. Az ehhez használt hajókat elsősorban Amerikában igyekeztek továbbfejleszteni. 1790-ben New York államban a befagyott Hudson folyón jelentek meg a jégvitorlások, amelyeken már kicsit változtattak a csúszó felületek elrendezésén: kettőt a hajótest elejére, egyet pedig hátul rögzítettek, és a kormányrúd is háta került. A legfontosabb változtatást azután 1853-tól hajtották végre, amikor az addigi teknő alakú formát a nagyobb sebesség elérése érdekében háromszög alakúvá formálták (ezzel csökkenthették a légellenállást). Emellett a fővitorlát is alacsonyabbra méretezték, majd egy orrvitorlát, és 1879-től gerincet is kaptak a hajótestek. Mindezektől stabilabbakká váltak.

Az 1800-as évek végén Skandináviában, a balti országokban, Oroszországban, Lengyelországban és az Osztrák-Magyar Monarchia területén is megjelent a sportág. Az első magyar jégvitorlást egy angol és egy magyar hajóépítő, John Harris és Gyapai Nándor építette a balatonfüredi műhelyükben, 1888 táján. A hajót a Stefánia Yacht Egylet kikötőjében tették jégre. (Nálunk egyébként jégszánnak is hívták a hajót.) Az egylet főúri tagjai közül különösen gróf Andrássy Géza jeleskedett a sebességi rekordok elérésében: ő a Balatonfüred–Siófok távot 11 perc alatt tette meg. Hivatalosan azonban nem rendeztek versenyeket a jégvitorlázóknak, ez csak később, 1937-től vált rendszerré. A rekordok megdöntésére azonban sokan törekedtek, és a gróf teljesítményét is hamar felülmúlták. Így például Heinrich Tibor is, aki később több versenyt megnyert. A háborúk során a jégvitorlások többsége elpusztult, de a hatvanas években ismét felelevenítették a sportot. Vándordíjat is alapítottak, a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal és az IBUSZ szervezésében. A mi éghajlatunk azonban nem a legmegfelelőbb ehhez, és már akkor is előfordult – például 1964-ben –, hogy a rossz jégviszonyok miatt elmaradt a verseny. Ausztriában, Németországban, Csehországban, Lengyelországban, több északi országban és az USA-ban azonban még ma is sokan gyakorolják ezt a sportot, amelynek több osztályban is szerveznek versenyeket. Ezeken pedig már a legkorszerűbb anyagok és technikák felhasználásával megépített hajókat láthatjuk.

Lévai Júlia

 

Érdekes volt ez a cikk? Ajánljuk a témához kapcsolódó könyveinket a Mi MICSODA sorozatban:
Mi MICSODA Éghajlat – Változó klíma
Mi MICSODA Az időjárás – Felhőátvonulás és napsütés
Mi MICSODA Hajók – A tutajtól az óceánjáróig


Címkék:

ajánló  állatkert  állatok  alvás  Antarktisz  aszteroida  Ausztrália  autó  baktérium  barlangok  betegség  Biblia  bolt  Budapest  buddhizmus  bútorok  búvárkodás  cidrimókus  császárság  csillagok  denevér  díj  dory  édesség  éghajlat  egyensúly  egyház  egyiptom  elefánt  elektromosság  ember  emberi test  emlős  építmények  Északi-sark  etimológia  étkezés  eukaliptusz  Európa  fejlesztés  félelem  felfedezés  finommotorika  fizika  Föld  főzés  gyerekek  gyógyítás  gyógyszertár  háború  hajózás  halak  halál  halmazállapot  hangsebesség  hideg  hiszti  hogyan működik  hőmérő  hüllők  időjárás  időszámítás  India  infrahangok  interjú  internet  iránytű  irodalom  iskolaérettség  iskolakezdés  járművek  játék  jel  jelentés  jelrendszer  Jézus  kalóz  kapitalizmus  karácsony  karantén  kémia  kereskedelem  kétéltűek  Kína  klímaváltozás  koala  kommunikáció  kórház  koronavírus  könyv  közlekedés  Krisztus  kultúra  kultúrtörténet  léghajó  leguán  légzés  LOGICO  lovagok  madarak  magasság  mágnes  mese  meteorológia  Mi MICSODA  mikroszkóp  mitológia  mítoszok  művészet  Nikola Tesla  Nobel-díj  növények  nyelv  nyomozás  óceán  ókor  ókori Görögország  oktatás  olimpia  olvasás  Oroszország  orvoslás  öltözködés  őskor  pedagógus  pszichológus  pulzus  rajz  rák  receptek  régészet  repülés  robot  rovarok  sárkány  sejtek  sport  szavak  szellemek  szépség  szerzetesrendek  szimbólum  táplálkozás  távíró  technika  tél  tenger  terhesség  természet  természeti jelenségek  természeti katasztrófák  természettudomány  teszt  tobzoska  történelem  tudomány  tüntetés  újkor  ultrahang  úthálózat  ünnep  vadnyugat  vallás  Városliget  vasút  védőoltás  Velence  vidámpark  vidra  világűr  vírus  víz  vulkán  zarf  zene