Kétszer is megmentett istenek Tell Halafból

A régészek és muzeológusok körében természetes dolog, hogy amikor rátalálnak egy-egy több évszázados-évezredes tárgyra, azt gyakran a szó szoros értelmében meg kell menteniük. Hiszen a többnyire föld alatt megbúvó leletek addig a legkülönfélébb rongáló hatásoknak voltak kitéve. Ahogy mondani szokás: bőven nyomot hagyott rajtuk az idő vasfoga.

Ezt pedig csak gondos restaurátori munkával lehet helyrehozni. Nemrég viszont egy olyan kiállítást nyitottak meg a berlini Pergamon Múzeumban, amelynek a Tell Halaf megmentett istenei címet adták. A kiállításon az ókori arameusok isten-szobrai láthatók, amelyeket azonban kétszer is meg kellett menteni, illetve a végén újra is kellett alkotni. Vajon mi áll a szobrok története mögött?

Kezdjük a halafi kultúrával

Tell Halaf ma már híres régészeti lelőhely Szíria északkeleti részén, a török határ közelében. Az egykor itt kialakult őskori kultúra a késői újkőkorszaktól kezdett el formálódni. A feltárt leletek arra utalnak, hogy itt a bronzkorban a hettiták építettek várost, majd az i. e. 10-dik század körül az arameusok követték őket. Az arámiak vagy arameusok a sémi nyelvcsaládhoz tartozó arámi nyelvet beszélték. (Gyakran nevezik a mai asszírokat is arámiaknak.) A Biblia leírásai szerint az arameusok Szíriában, Mezopotámiában és Északon a Taurus völgyeiben, illetve a Tigris felső részének lapályain éltek, és közeli rokonságban álltak a kánaáni népcsoportokkal.

Nem csoda, hogy a német jogászt nem hagyta nyugodni az őskori várost rejtő terep. Nem mindennapi élmény lehet egy ásatás során, ha egy többezer éves szobor feje bukkan elő a földből. (Kép forrása)

A legrégebbi leletek, amelyek ezen a területen később előkerültek, kb. az i.e. 6-dik évezredből származnak, és a halaf kultúrának elnevezett, különleges civilizációra utalnak. Ez egy neolitikus kultúra volt, amely azonban nemcsak a kövek megmunkálására épült, hanem az agyagéra is, vagyis már fejlett kerámia is létezett benne. Az itt készült, égetett agyagedényeket gyakran geometrikus és állati mintákkal díszítették, de kerámia pecsétnyomókat és női szobrokat is találtak ebből az időszakból.

Az is kiderült, hogy élénk kereskedés is zajlott: a halafi áruk nyomait a mediterránium igen nagy területén, Ninivétől az anatóliai (törökországi) régiókon át egészen Kréta szigetéig nyúlóan is megtalálták. A halafi áru csak i. e. 4200 körül tűnik el véglegesen a területről, amikor – bizonyára a hosszas háborúskodások miatt – az itt élőknek el kellett menekülniük. A település ezután hosszú ideig elhagyatott volt, és az itt maradt épületeket, szobrokat, egyéb tárgyakat betemette a homok.

Megjelenik egy jogász, akit inkább a régészet érdekelt

Az első európai ember, aki itt ásatásokba kezdett, egy német amatőr régész, Max von Oppenheim (1860-1946) volt. Ő eredetileg jogot végzett, és diplomáciai jellegű megbízatásai révén került el az arab térségekbe. (Részletes életrajzát itt olvashatod.). Az arab világ azonban talán még a szakmájánál is jobban érdekelte, ezért amikor meghallotta, hogy a helyi lakosok különleges kőszobrokat emlegetnek, egy közeli, sivatagos terület homokjába rejtve, felkerekedett, hogy megnézze, mik lehetnek azok.

A képen Oppenheim látható, amint egy állati testű, de emberfejű szobor mellett áll 1930-ban. (Kép forrása)

Így jutott el a Tell Halaf települést befedő dombhoz, amelynél azután, 1899 novemberében, a helyi hatóságok engedélyének birtokában meg is szervezte az ásatásokat. Oppenheim 1910-től három éven át vezette az itt zajló feltáró munkálatokat, amelyeket azonban a hamarosan elkezdődő I. világháború miatt abba kellett hagynia, ám 1927-ben visszatért, és akkor még két évig dolgoztak a kincsek kiásásán. (A későbbiekben Lutz Martin és Abd al-Masih Bagdo régészek dolgoztak még a helyszínen.) Mindezek során egy arámi templom maradványait, domborműveit és ezekkel együtt több kőből faragott isten-szobrot sikerült kiásniuk.

Oppenheim azután a kor szokásainak megfelelően a feltárt leletek felét magával vitte Berlinbe, a másik fele pedig Aleppóba került. A szobrokat és néhány domborművet az akkor már felépült Pergamon Múzeumban (ennek részletes történetét itt olvashatod) szerette volta kiállíttatni, ám ezt különféle okokból nem sikerült elérnie. Ezért ő maga hozott létre egy önálló kiállítótermet a közelben, Tell Halaf Múzeum névvel.

Ebben álltak tehát a különleges emlékek, és ez lesz az, ami végül megadja a magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség még egyszer megmenteni a szobrokat.

Forró követ nem jó hideg vízzel bombázni

A II. világháború során, 1943-ban a britek bombázták Berlint, és ennek során Oppenheim múzeuma is kigyulladt. De mivel bombatalálat nem érte a helyet, a kőszobroknak semmi bajuk nem lett, hiszen a kő ellenáll a tűznek. Ám amikor megérkeztek a tűzoltók és szokás szerint erős, hideg vízsugarakkal „bombázták” a termeket, ezzel akaratlanul is bajt okoztak. A kő ugyanis addigra rendkívül magas hőfokra melegedett föl, és amikor a szobrok izzó anyagát eltalálták a jéghideg vízsugarak, azok felrobbantak a hőkülönbségtől, és több ezer darabra hullottak szét. A felbecsülhetetlen értékű szobrokat tehát a tűzoltók semmisítették meg. Oppenheim és a muzeológusok már csak annyit tudtak tenni, hogy összeszedték a szobrok maradványait, és bevitték a Pergamon Múzeum pincéjébe. Majd miután Oppenheim 1946-ban meghalt és más muzeológus nem akadt, aki a szívén viselte volna a maradványok sorsát, a törmelékek 2001-ig hevertek ott, elfelejtve.

Huszonhétezer darabból rakták össze

2001-ben azonban néhány régész, tudós és restaurátor úgy döntött, hogy nekilát, és megpróbálja összerakni az ott heverő 27 ezer darabból az istenszobrokat és domborműveket, akár egy kirakóst. Szerencsére Oppenheim hagyatékából megmaradtak a leletekről készült fényképek, és ezek rengeteget segítettek abban, hogy a restaurátoroknak pontos képük legyen az egyes alkotásokról. (A fényképeket a harmincas években egyébként egy akkor neves magyar fotós, Munkácsi Martin készítette.) Munkájuk több mint kilenc évig tartott: ennyi idő kellett ahhoz, hogy az olykor csak négy-öt, máskor harminc-negyven centis darabokból, rengeteg kísérletezéssel és tonnányi ragasztóanyag felhasználásával összerakják a tárgyakat. Az ezután megnyílt impozáns kiállításon pedig egy külön teremben a restaurálás folyamatát is bemutatták filmfelvételeken, így a látogatók azt is megcsodálhatták, hogy micsoda heroikus erőfeszítést jelentett ez a munka. A legnagyobb élményt természetesen a különleges, többezer éves szobrok jelenthetik, amelyek közt például egy kétszeres életnagyságú, ülő istennő is akad. De a hatalmas méreteiken túl az arcok és a ruhák kidolgozottsága, az arckifejezések egyediségei és a faragások finomságai azok, amelyek több évezreden át is képesek összekötni a ma embereit a régiekkel.

Lévai Júlia