Milyen volt régen egy foghúzás?

A foghúzás sosem kellemes esemény, de ma már az érzéstelenítők jelentősen csökkentik az ezzel járó fájdalmakat. Elődeinknek azonban hosszú évszázadokon át fájdalomcsillapítók nélkül kellett elviselniük, hogy a segítségükre siető borbélyok vagy orvosok kioperálják a szájukból használhatatlanná vált fogaikat.

Miért kell egyáltalán kihúzni egy fogat?

A mai fogorvosok még a kilyukadt fogakat is minden módon igyekszenek megtartani, amíg csak lehet. Ehhez egyébként a kémikusok és gyógyszerészek is hozzájárulnak azzal, hogy folyamatosan dolgoznak azért, hogy tiszta legyen a fogsorunk (fogkrémek, rágógumik), illetve a lyukas fogaink betöméséhez használt alapanyagok korszerűsítésén. Nem könnyű megoldani, hogy utóbbiak egyszerre legyenek hatékonyak (például, hogy tartósan benn maradjon a tömés), és a környezettel, illetve az emberi szervezettel kíméletesek.

A fogfájós ember segítői bizonyára merő jó szándékból láttak neki a foghúzásnak éppen az utcán: talán arra gondoltak, hogy az „áldozatuk” a friss levegőn biztosan könnyebben kiállja megpróbáltatásokat. Csak remélni tudjuk, hogy ez valóban így is történt, és a ma már elképzelhetetlen, a higiénét minden szempontból mellőző körülmények nem idéztek elő nála még annál is nagyobb bajokat, mint amennyit a begyulladt foga. (Kép forrása)

De bekövetkezhet az az állapot, amikor egyes fogak már menthetetlenek. Ennek több oka is lehet. Például előfordul, hogy annyira elvékonyodik a külső zománcréteg, hogy már a minimális mértékben sem védi a fogat, és így az összeomlik. A leggyakrabban azonban azért kell megszabadulnunk egy-egy fogtól, mert a gyökerén gennyes góc keletkezett, amely gyakran betokosodik. És mivel az ilyen zárt gócokhoz gyógyszerrel már nem lehet hozzáférni, ezek további, súlyos gyulladásokat okozhatnak a testünkben. Emellett a gennyesedés gyakran nagyon erős fájdalommal is jár, miközben jól látható dagadás is keletkezik körülötte.

Ez utóbbi jelezte a régiek számára is, hogy a fogat el kell távolítani. Csakhogy akkor még nem tudtak fájdalomcsillapító injekciót beadni, így bizony tűrni kellett a fog kihúzásával járó fájdalmakat. Ezért a foghúzás hosszú ideig az egyik legkeményebb megpróbáltatást jelentette mind a fogfájósok, mind a segítőik számára.

Kik húztak fogat a múltban?

A testi bajokon alapvetően mindig is az orvosok igyekeztek segíteni, a fogak körül keletkező gondok azonban kivételt jelentettek. Ennek bizonyára az is az oka lehetett, hogy a régebbi korokban a mainál valamivel kevesebb volt a gond a fogakkal, hiszen a kevésbé finomított élelmiszerek sokkal több rágnivalót kínáltak az elődeink számára.

De az is belejátszhatott a dologba, hogy a fog anyaga és szerkezete eltér az emberi test minden egyéb részétől, hiszen nincs más olyan szervünk, amely páncél keménységű burokkal rendelkezik. Emiatt az orvosoknak a burok mögött rejlő anyagra nem lehetett rálátásuk, és a fogidegek működéséről sem lehetett tapasztalatuk. Mindezek miatt sokáig bizonytalanok voltak, hogy milyen eszközökkel, gyógyszerekkel és egyéb anyagokkal lehet orvosolni a fogak körül keletkező bajokat. Ezért a fogorvoslás, mint elkülönült, önálló szakma hosszú ideig nem létezett.

Theodoor Rombouts (1597-1637) flamand festő képein gyakran látunk kavargó, mozgalmas jeleneteket az emberek hétköznapi életéből. Itt egy kifejezetten drámai helyzetet festett meg, amelyben egy általa kontárnak nevezett személy húzza ki egy szenvedő férfi fogát. (Kép forrása)

Annál inkább voltak borbélyok. Ők már az ókorban is hivatásszerűen foglalkoztak a férfiak fején és arcán lévő szőrzet gondozásával, amellyel szükségképpen az intimebbnek mondható tevékenységek is együtt jártak. Ez azt jelentette, hogy a fej- vagy az arcbőrt, és az esetleg azon megjelenő sebeket is ők gondozták, pláne, hogy a borotválás is okozhatott apróbb sérüléseket, amelyeket kezelni kellett. De a háborúkban szerzett fejsérüléseknél is szükség volt borbélyokra, ha a sebészek egyébként nem fértek volna hozzá a sebekhez. Mindezek következtében a borbélyoknak kialakult a gyakorlatuk volt a sebek tisztán tartásában és kezelésében, és az ehhez szükséges szerekkel, gyógyírekkel is ők rendelkeztek. Ezért az emberek a szájukban lévő problémákkal is előbb fordultak a borbélyhoz, mint az orvoshoz. Így alakult ki, hogy a menthetetlen és elgennyesedett fogak kihúzását is a borbélyok feladatának tekintették.

Európában, így Magyarországon is szerzetesek voltak az első borbélyok. Ők egészen addig gyakorolták ezt a mesterséget, amíg IX. Gergely pápa (kb.1167-1241) meg nem tiltotta, hogy a papok esetlegesen vérveszteséggel járó segítséget nyújtsanak az embereknek. Márpedig a borotválás okozhat vérzést, a foghúzásról nem is beszélve. Ezért a szerzeteseknek föl kellett hagyniuk ezzel a foglalkozással, és a továbbiakban fogat is csak világi borbélyok húzhattak. Sőt, ami azt illeti, a borbélyok mellé betársultak a kovácsmesterek, hiszen ők rendelkeztek a legalkalmasabb és legerősebb eszközökkel (fogókkal) is, amelyeket jól lehetett használni a foghúzásoknál. Így történt, hogy a 18-dik század végéig, a 19-dik század közepéig ők segítettek megszabadítani a fogfájósokat a menthetetlen fogaiktól.

Ám hatékony érzéstelenítés híján egy foghúzás gyakran rosszabb látványt nyújtott, mint egy inkvizíciós beavatkozás. A szerencsétlen, begyulladt fogú embert a legtöbbször még oda is kötözték egy jó nagy súlyú székhez, hogy még véletlenül se tudjon felugrani és elszaladni, ha már végképp nem bírja a fájdalmakat. Emellett valaki lefogta őt, sőt, ha nagyon kemény volt a helyzet, egy másik elölről, a lábával nyomta oda székhez. Mindezek nélkül a borbélyok vagy kovácsok nemigen fértek volna hozzá a beteg fogához, ha az valóban nagyon elkezdett volna tiltakozni a procedúra ellen.

Szerencsére aztán elkezdték felfedezni, hogy milyen kémiai anyagok képesek legalább némileg lehet csökkenteni a fájdalmat foghúzás idején. (A fájdalomcsillapító szerek történetéről részletesen itt olvashatsz.)

Melyek voltak az első korszerű érzéstelenítők?

Az 1800-as években kétféle kábító hatású gázt kezdtek alkalmazni: az étert és az ún. nevetőgázt vagy kéjgázt. Ez utóbbi, vagyis a dinitrogén-oxid szokatlan hatását már jól ismerték például a cirkuszi mutatványosok, akik tudták, hogy aki belélegzi ezt a gázt,

az hosszú időre nevetőgörcsöt kap, mert az anyag az agynak azt a területét ingerli, amely a nevetést vezérli az idegrendszerünkben. Ezért gyakran szórakoztatták azzal a közönséget, hogy emberekkel kis adagban dinitrogén-oxidot szívattak be, amitől aztán ők nevetni kezdtek. És mivel a nevetés ragadós, egy ideig a közönség is ugyanezt tette.

Arra, hogy mindez egyúttal érzéstelenítéssel is jár, véletlenül jött rá egy amerikai fogorvos, Horace Wells 1844-ben. Ő ekkor Gardner Quincy Colton gyógyszerész egyik bemutatóján vett részt, amelyen a dinitrogén-oxid belélegzéséről és nevetést kiváltó hatásáról volt szó. Mivel a gázt a vállalkozó szellemű résztvevők ki is próbálták, egy helyi gyógyszertári üzletkötő, Samuel A. Cooley nem is tépelődött sokat, és alaposan leszívta a gázt a tüdejébe. Mint hamarosan kiderült: a szó szoros értelmében részeg lett ennek a hatásától, olyannyira, hogy amikor felállt, hogy elinduljon hazafelé, megszédült, és hasra esett egy padban.

Wells közelről látta, hogy Coltonnak annak ellenére meg se kottyant az esés, hogy közben alapos sérüléseket is szerzett: ezek szemmel láthatóan nem okoztak fájdalmat neki. Wells azonnal rájött, hogy mi lehet itt az összefüggés, és miután erről el is beszélgetett Coltonnal, biztosra vette, hogy a dinitrogén-oxidnak fájdalomcsillapító hatása is van. Másnap önmagán is kipróbálta a gázt, majd közben egy kollégájával ki is húzatta a bölcsességfogát. És mivel ezen fájdalom nélkül esett át, egyértelműen bebizonyosodott a számára, hogy jól következtetett.

Ezután a betegeinél is alkalmazni kezdte a szert, és ugyancsak sikerrel járt. Ettől kezdve mindenütt igyekezett népszerűsíteni a felfedezést, amely egy ideig nem ment könnyen, így még két évtizedet kellett várni arra, hogy legalább ezzel a szerrel megkönnyítsék a foghúzásra kényszerülő betegek dolgát. Végül szerencsére elfogadták a gázt, amelyet egyébként a mai napig is használnak az orvoslásban. (Részletesen erről itt olvashatsz.)

Magyarországon dr. Abonyi József és dr. Bikafalvy Máthé Domokos kezdte el alkalmazni az akkor csodaszernek számító gázt, amelyet azonban sokan veszélyesnek tartottak. A két fogorvos azonban jól tudta, ha megfelelő mértékben adagolja, akkor nem okoz vele baj, és ezt következetesen betartották. Hogy bizonyítsa a szer veszélytelenségét, Bikafalvy arra kérte a pácienseit, hogy a beavatkozás után néhány perccel a saját kezükkel és az időpont feltüntetésével írják be a nevüket a rendelési jegyzőkönyvébe, amivel igazolták az ébrenlétüket. Mindezzel véget ért a sok szenvedés, amely addig a foghúzásokat szükségképpen kísérte. A következőkben pedig megindult a további érzéstelenítők kikísérletezése és alkalmazása, ami azonban továbbra sem zárja ki, hogy a fogorvosok elsősorban a fogak megtartását tekintsék a legfőbb feladatuknak, és csak akkor nyúljanak a húzás módszeréhez, amikor az már végképp elkerülhetetlen.

Lévai Júlia