Tejből szilárd ajándéktárgyat?

Az otthoni kézműveskedés divatja azzal is jár, hogy az emberek elkezdik más szemmel nézni a körülöttük lévő anyagokat. Még az is előfordulhat, hogy amit addig az uzsonnára készítendő kakaójuk alapanyagának vagy a kávéjuk ízesítőjének gondoltak – mint amilyen a tej –, abban egyszer csak egy ajándéktárgy készítésének lehetőségét is felismerik. Bármennyire hihetetlen, de a tejből valóban lehetséges szilárd halmazállapotú tárgyakat készíteni.

Hogy csináljuk?

Mint a mellékelt videón is követhetjük, ha a tejbe megfelelő mennyiségű ecetet öntünk és megfelelő ideig melegítjük, kis gömböcskékben kicsapódik benne egy jól elkülöníthető, szilárd anyag: ez a tejben lévő kazein.

A videó részletesen bemutatja, hogyan tudjuk tejből előállítani a legegyszerűbb műanyagot, amelyből azután ajándéktárgyakat vagy ékszereket is formázhatunk.

Miután leszűrtük a folyadékot, a szűrőben maradó kazein-gömböcskéket össze tudjuk gyúrni egy deszkán, majd formákat vághatunk ki belőle, amibe mintákat is karcolhatunk. A végeredmény azután egy napon át hagyjuk kiszáradni, amelyet később még ki is festhetünk.

De mi is az a kazein?

A kazein egymással rokon foszfoproteinekből (αS1, αS2, β, κ) álló fehérjecsalád. Neve a sajt, illetve túró jelentésű, latin caseus szóból ered. Ezek a fehérjék általában az emlősök tejében vannak jelen, de eltérő mértékben. Így például a tehéntej fehérjéinek 80, az emberi tej (anyatej) fehérjéinek 20-45 százaléka kazein. Mivel aminosavakat, szénhidrátokat és kalciumot, illetve foszfort is tartalmaz, fontos táplálékforrás.

A kazein vízben csak kis mértékben oldódik, ezért a tejben is szuszpenzióként, vagyis folyadékban lebegő szilárd szemcsék elegyeként van jelen. Ez az a tulajdonsága, amely azt is lehetővé teszi, hogy az ecet hatására látványosan elkülönüljön a tej fehérjéitől. 

A kazeint már az ókori Egyiptomban is el tudták különíteni a tejből, de akkor még nem műanyagot készítettek belőle, hanem vízzel felvihető festékeket. A ma is lenyűgöző egyiptomi falfestmények kazein alapú festékekkel készültek, amelyekhez színező elemekként szintén a természetből vett anyagokat – fémeket vagy fémtartalmú ásványokat – kevertek. A vörös és gesztenyebarna festék előállításához például vasoxidot, a zöldhöz malachitot, a kékhez azuritot használtak fel. A kazein alapú temperafestékek annyira sikeresek voltak, hogy a hatvanas évekig használták őket. Csak ekkor szorították ki ezeket az akril festékek, de a színpadi díszleteknél még ma is gyakran a régi típusúakat veszik elő.

Később ragasztókat is gyártottak kazeinből, és ezek szintén igen hosszú ideig sikeresek voltak, nemcsak a bútorgyártásban, hanem például a repülőgépek egyes részeinek rögzítésénél is. Ugyanígy a transzformátorok gyártásánál vagy a tűzállónak szánt tárgyak rétegeinek összeillesztésénél is használnak ilyeneket. De a leggyakrabban természetesen az élelmiszergyártásban találkozhatunk a kazeinnel a különféle túrók és sajtok alapanyagaként.

A macskák szerepe a tejműanyag felfedezésében

Azt, hogy a kazeint az ún. formaldehidekkel is el lehet különíteni és így jól formázható műanyagot lehet előállítani, a 19-20-dik század fordulóján fedezte fel egy német kémikus, Adolf Spitteler. És mint az oly gyakran előfordul a tudományban: véletlenül. A legenda szerint a laboratóriumában tanyázó macska egy este feldöntött egy edényt, amelyben formaldehidet tároltak, és annak tartalma épp a tejes tálkájába ömlött bele. Így szegény macska persze éhen maradt, hiszen a teje ihatatlanná vált, viszont másnap reggel Spitteler meglátta, hogy a macskatálban egy furcsa, szarura emlékeztető anyag van, amely mellett ott fekszik a földön a formaldehides üveg. Ebből hamar rájött, hogy mi történhetett, és ettől kezdve kollégájával, Wilhelm Krischével együtt tanulmányozni kezdte a tej és a formaldehid kölcsönhatásait.

A múlt század elején világszerte népszerűek voltak a faragással is díszíthető, galalitból készült gombok. Az ausztrál királyi légierő egyenruháin például 1953-ig a képen látható gombokat használták.  (Kép forrása)

Miután különféle finomításokkal sikerült is előállítaniuk egy kiváló minőségű ipari gyantát, szabadalmaztatták a találmányt, és 1899-ben létrehozták az első céget, amelyben kazein-formaldehid gyantát, illetve műanyagot állítottak elő. Ennek nagy előnye volt, hogy ugyanolyan gyöngyházfénnyel ragyogott a felülete, mint például a teknőcpáncélé, és ezért ebből anélkül lehetett különféle gombokat, fésűket vagy esernyőkhöz-sétapálcákhoz használt díszgombokat készíteni, hogy ehhez állatokat kelljen elpusztítani.

Így hamar népszerűvé vált az anyag, amelyet azután 1900-ban, a párizsi világkiállításon "galalit" néven mutattak be. (Ez szó szerint tejkövet jelent, és a tej jelentésű galal és a kő jelentésű lithosz görög szavak összetétele.) Ezután egész Európában gyártani kezdték a galalitot.

Az egyik legelső üzem 1928-tól kezdte meg a működését a Szovjetunióban, egy Moszkva melletti községben. Hamarosan világszerte megjelentek a galalit-gyárak, de előfordult, hogy más és más nevet kapott az anyag. Így például az USA-ban aladdininek, Hollandiában kazolitnak, Japánban laktoloidnak hívták.

Egy speciális eljárással azután még a gyapjúszövethez hasonló ruhaanyagot is előállítottak a „tejkő”-ből. Ez volt a lanitál nevű szövet, amely egy olasz tudós, Antonio Ferretti 1935-ös szabadalmán alapult. Ő tudott szövésre alkalmas szálakat is előállítani a kazeinből. A lanitál nagy előnye volt, hogy nem támadták meg a molyok, ugyanakkor gyorsabban kopott el, mint a hagyományos, gyapjú alapú szövetek. Ezért egy idő után kiment a divatból, és az alapanyagát inkább a kevert szálú textilekhez használták fel.

A „tejkő” még ma is sok mindenre felhasználható, miközben persze a korszerűbb műanyagok a legtöbb területről kiszorították. De, mint látható: kisebb ajándéktárgyakat vagy dísztárgyakat bármikor olcsón és könnyen előállíthatunk belőle, ráadásul úgy, hogy ez közben még szórakoztató is lehet a számunkra.

Lévai Júlia