Menj a víz alá! – 1.

https://www.tessloff-babilon.hu/menj-a-viz-ala----1-- betegség, tenger, történelem, víz

– Menj a víz alá! – mondjuk azoknak, akik éppen túl sok zagyvaságot hordanak össze, a felszólítással pedig azt javasoljuk nekik, hogy a szóban forgó butaságokat most már inkább a halaknak adják elő. De most másról lesz szó! Az ember ugyanis a szószátyárkodásától függetlenül, évszázadok óta valóban szeretne biztonságosan lemenni a víz alá.

Hol azért, hogy a víz alatti élővilágot kutassa, esetleg vadásszon, gyönggyel teli kagylókat hozzon fel, vagy csak úszkáljon és gyönyörködjön a természetben, vagy éppen azért, hogy ellenséges hajókat fúrjon meg vagy robbantson fel. Mára már az emberiség meglehetősen sok eszközt kifejlesztett a búvárfelszerelésektől a tengeralattjárókig.

Mivel mentek le először a víz alá?

Hogy pontosan mikor került sor az első merülésre, azt sajnos nem lehet tudni, de bizonyos feljegyzések, ábrázolások és törvények alapján a történészek ennek időpontját a i. e. 5000 körüli időkre teszik. Egy i. e. 885-ből származó asszír domborművön pedig valószínűleg épp egy lemerülést látni.

Menj a víz alá!
A Kr. e. 1. században virágzó gazdasági tevékenység volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén.

A görög történetíró, Hérodotosz egy Szküllisz nevű búvár történetét meséli el, akit a i. e. 5. században Xerxész perzsa király a víz alatti kincsek felkutatására fogadott fel. A i. e. 1. századra pedig már általában is virágzó gazdasági tevékenységgé vált a különféle, vízbe süllyedt tárgyak kiemelése, a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén. Ekkor jött létre különálló szakmaként a búvárkodás. Mivel azonban ehhez még nem voltak meg az oxigén leviteléhez szükséges eszközök, az erre szakosodott családokban a gyerekeket már kicsi korukban elkezdték edzeni arra, hogy minél tovább lenn tudjanak maradni a víz alatt.

Azért persze voltak eszközeik is a lemerüléshez: súlyként lapos köveket használtak (ezekkel kormányozni is tudták magukat), s a derekukra kötelet kötöttek, amellyel a parton maradó társaik szükség esetén kihúzták őket. A búvár szakma a mediterrán térségekben olyannyira beépült a társadalomba, hogy fizetésüket külön törvény szabályozta. i. e. 332-ben állítólag maga Nagy Sándor is lemerült az áltata alkalmazott búvárokkal. Azt akarta megnézni, hogy ellenfelei milyen akadályokat süllyesztettek el Türosz kikötőjében azért, hogy ő a hajóival ne tudja megtámadni a várost. A hadvezér azonban elég leleményes és vállalkozó kedvű volt ahhoz, hogy felkutassa és föl is szedesse a kikötőből ezeket az akadályokat.

Menj a víz alá!
Ilyen gyöngyökért gyakran az életüket is kockáztatva sokan lemerültek a tengerekbe.

Más területeken a kagylók termelte gyöngyért merültek vízbe. Japánban például női munka volt a gyöngyhalászat. Ott 15-20 méter mélységből hozták fel a kagylókat, s úgy védekeztek a hideg ellen, hogy a fülükbe vattát dugtak, a testüket pedig vastagon bekenték zsírral. A francia zeneszerző, Bizet (ejtsd: Bizé) A gyöngyhalászok című operájában állított emléket ennek a foglalkozásnak.

Hogyan próbálták megoldani a levegővételt?
Az emberi tüdő levegőtároló kapacitása véges, ezért már kezdettől fogva segédeszközök után kellett nézni.

Az első eszköz az üreges nádszál volt, amellyel azonban csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. A háborúkban mégis gyakran alkalmazták ezt a módszert olyankor, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyek végére néha már olyan búvársisakot is erősítettek, amelyen adagolószelep is volt. Így a búvár elméletileg szabadon lélegezhetett, mai ésszel azonban ezt kevésbé lehet sikeres eszköznek elképzelni.

  Menj a víz alá!
Az első és leghíresebb magyar búvár az I. András seregében szolgáló Zotmund (Zothmund) nevű katona volt. A Képes Krónika szerint ő fúrta meg Pozsonynál a hazánkra támadó III. Henrik német-római császár hajóit, s azóta emlegetik őt Búvár Kund néven.

A búvároknak ugyanis nemcsak a levegő mennyiségének hiányát kellett leküzdeniük, hanem az ún. keszonbetegséget vagy dekompressziós betegséget is, amelyet a víz tömegének nyomása is előidézhet az emberi testben. Ennek létéről azonban akkor még csak sejtéseik lehettek, a lényegéről pontos képet nem alkothattak. A keszonbetegség kivédésére pedig sokáig nem volt eszköze az emberiségnek.

Mi a keszonbetegség?

A vízbe merülő ember tüdejére már sekély vízben (0,3 méter mélyen) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a normális légzést, még nagyobb mélységben pedig a mozgás sebessége és a nyomás együtt akár halálhoz vezető károsodásokat is okozhat. A jelenséget akkor kezdték orvosok is vizsgálni, amikor a hidak pillérein vagy az alagutakon dolgozó munkások közül mindenki azonos módon betegedett meg. A mélyépítési munkák során süllyesztőszekrényeket vagy keszonokat használtak (a francia caisson szó „nagy doboz”-t jelent), amelyekbe folyamatosan sűrített levegőt juttattak, hogy a munkások száraz környezetben dolgozhassanak. Minél hosszabb ideig tartózkodtak ezekben a keszonokban, annál gyakrabban jelentkeztek a betegség tünetei: megzavarodott az érzékelésük, baj volt a fülükkel, szédültek, elveszítették az emlékezetüket, esetleg a beszédképességüket is, szörnyű ízületi fájdalmaik voltak, tüdőembóliát kaptak és többen meg is haltak.

Paul Bert francia élettankutató hosszú és alapos vizsgálatokat végzett a betegeken, míg végül 1878-ban rájött, hogy mi is történik: a nyomás alatt belélegzett levegő nitrogénjének jelentős része feloldódik a vérben és a testszövetekben. Ha a nyomás hirtelen csökken, a nitrogén túl gyorsan tér vissza gáz halmazállapotba ahhoz, hogy természetes módon hagyja el a szervezetet. Emiatt gázbuborékok alakulnak ki az egész szervezetben, fájdalmakat és zavarokat okozva ezzel.

Ugyanez történik olyankor is, amikor a víz gyakorol nyomást az emberi szervezetre. Ennek az ismeretnek a birtokában már egyrészt gyógyítani tudták a betegeket, másrészt a vízbe merülőknél meg tudták előzni a betegség kialakulását. Ma már a búvárok csak úgy merülhetnek le, ha betartják a keszonbetegség megelőzésére szolgáló szabályokat. A merülés „útitervét” egy dekompressziós táblázat alapján kell megtervezni, s ennek alapján pontosan be kell tartani a sebességet és az ún. dekompressziós pihenőket. Ráadásként öt méterrel a felszín alatt pár perces biztonsági megállást szoktak beiktatni, hogy így is biztosítsák a búvárok egészségét.


Lévai Júlia






Címkék:

állatkert  állatok  Antarktisz  Ausztrália  autó  baktérium  barlangok  betegség  Biblia  Budapest  buddhizmus  bútorok  búvárkodás  cidrimókus  denevér  díj  dory  édesség  éghajlat  egyensúly  egyház  egyiptom  elefánt  elektromosság  emberi test  emlős  építmények  Északi-sark  etimológia  eukaliptusz  fejlesztés  félelem  felfedezés  finommotorika  fizika  Föld  főzés  gyógyítás  gyógyszertár  háború  hajózás  halak  halál  halmazállapot  hideg  hiszti  hogyan működik  hőmérő  hüllők  időjárás  időszámítás  infrahangok  interjú  internet  iránytű  irodalom  iskolaérettség  iskolakezdés  játék  jelrendszer  kalóz  kapitalizmus  karácsony  karantén  kémia  kereskedelem  kétéltűek  Kína  klímaváltozás  koala  kommunikáció  kórház  koronavírus  közlekedés  Krisztus  kultúra  kultúrtörténet  léghajó  leguán  légzés  LOGICO  madarak  magasság  mágnes  mese  meteorológia  Mi MICSODA  mikroszkóp  mitológia  mítoszok  Nikola Tesla  Nobel-díj  növények  nyomozás  óceán  ókor  olimpia  olvasás  Oroszország  orvoslás  öltözködés  őskor  pedagógus  pszichológus  pulzus  rajz  rák  receptek  régészet  repülés  robot  rovarok  sárkány  sejtek  sport  szellemek  szépség  szerzetesrendek  szimbólum  táplálkozás  távíró  technika  tél  tenger  terhesség  természet  természeti jelenségek  természeti katasztrófák  természettudomány  teszt  tobzoska  történelem  tudomány  tüntetés  újkor  ultrahang  ünnep  vadnyugat  vallás  Városliget  vasút  védőoltás  vidámpark  vidra  világűr  vírus  víz  vulkán  zarf